A magyar vitorlázás legendái
Sipos Péter

Van egy ember Agárdon. Egy fazon. Sipi. Ennyi. Aki jár oda, már tudja kiről beszélek. Persze nemcsak a Velencei-tavon ismerik, hanem bárhol Magyarországon, ahol víz van, és azon vitorláznak. Na és külföldön sokfelé, különösen ahol finnesek vannak.

A régi, általam is imádott telep szakadt, az Alba Regia klubház diszkréten foszladozik. Az egyesületi költségvetés. Kár beszélni róla. Viszont használatban lévő hajókat látni mindenfelé, és élet van a parton.
Pétert harminchét éve ismerem. 1970-ben kezdett vitorlázni a Velencei-tavi Vízi Sportiskolában Agárdon, még Csermely Karcsi bácsi idején. Nagy, fekete keretes szemüveg, irdatlan kamaszizmok és egy hang se. Ki hinné ma el nekem, hogy akkoriban naphosszat meg se szólalt? Valamikor később nyílt ki a csap, de azóta van is beszélőkéje rendesen. Ha leírom egy mondatát, abból is felismerhető, mert a stílusa egyéni. Nem híve a köntörfalazásnak. A lényeget tömören összefoglalja, legfeljebb csavarint egyet a felhasznált kifejezéseken. Csak beszélgetünk, de közben mind jobban érzem, inkább tenni kellene. Sőt, közben ő már megy és csinál is valamit.

Sipi jár-kel, arrébb húz egy sólyakocsit, megigazít egy ponyvát. Bemegy a műhelybe, kicsit műanyagoz, aztán az öreg kisbuszt tuningolja, hiszen rövidesen húzni kell az utánfutókat Füredre. Kocsiba pattan, elmegy valamerre, hátha talál egy támogatót, de mire előkerülnek a vitorlázók, már újra ott van. Morog velük, zsörtölődik, de közben odabenn vigyorog a lelke. ők meg igyekszenek a vízre. Nem egy sörsátor a főszereplő, hanem a vitorlázás, nagy V-vel.
Igen, a klubház foszladozik, ám aki idevalósi, azt kapja az élettől, ami már a legtöbb, egykor fényes vagy most frissen csillogó klubból jórészt eltűnt. Erre amolyan nem-légkondicionált a világ. Itt talán még a Valentin-napot is Bálintnak hívják. Az emberek lejönnek a telepre, és nem érdekes ki-kicsoda, mije van. Csak az a fontos, hogy jó-e együtt lenni vele.
Kérdezzem bárkitől is, kinek köszönhető mindez, kapásból vágja a választ: Sipinek. Jó-jó más is dolgozik itt becsülettel és tesz sokat ezért a világért. Meg ne sértsek senkit, de azért Péter nélkül ez nem így menne.
Főszerepe van abban is, hogy a finn osztály él, és ilyen népes mezőnyök versenyeznek. Ha a telepre téved egy régi vitorlázó, vagy egykori agárdi kajakos, kenus, evezős, már el is veszett. Rövidesen egy finnben ül, és azt veszi észre magáról, hogy edz, mint régen.
Kérdezem őt, de kérem senki ne várjon konvencionális válaszokat.
- Hogyan is kezdődött mindez?
- Hetvenben, Agárdon, nyáron, némi korábban végrehajtott téli sportmozgás után megpróbálkozhattam a vízre szállással. Cadet, megtekint, felszerel, aztán délután ebéd és csendes pihi után a kikötő előtt találkozó a vízen. Na, ez a manőver fel is emésztett vagy háromnegyed órát, így bennem kialakult, hogy én elég hülye vagyok a dologhoz. De mivel a másik sem volt különb, úgy véltem, hogy egyedül egyszerűbb hülyének lenni. Így másnap inkább igényeltem egy Moly típusú hajóegységet. Azzal gyorsan meg is kezdtem a vízbe-vízből gyakorlatsorozatot, mert egy ládamolyt is fel lehet borítani, csak nem túl hálás érte. Egyszer a régi velencei telepített fém pályajelnek is nekimentem és kizuhantam a vantni meg az árboc között. Azzal még a jó Gyumadarat (Reinhardt György a Sportiskola vezetője) is megleptem. Szóval akadtak kudarcos élmények.
- Emlékszem a kezdeti időkben ez az egyszemélyes versenyzés még nem passzolt annyira. Jól áltál bicepsszel és erőből akartál megoldani sok mindent. Ha dőlt a hajó, kijjebb lógtál mindenkinél, éppen csak közben húztad a kormányt is, ettől még jobban dőlt! Egyszemélyesből így rövidesen jolly joker mancsafttá léptél elő az akkor feltűnt új osztályokban, a 420-asban majd 470-esben.
- Reinhardt szakmailag úgy gondolta, hogy ha én tudok a legtöbbet húzódzkodni, akkor kísérletezzek a legkeményebb árboccal. Ez sem lendítette fel a karrieremet. Aztán jó Tasziló (Alb András) leszerelt és megjelent a telepen. Jött az ötlet, hogy akkor engem képezzenek ki drótvégi akrobatának. ő találta ki azt az ominózus edzésmódszert, amivel a mozgásomat kellett finomítani. Elől-hátul kikötött hajó, árboc végén kötél, amit a partról húznak-eresztenek a jó barátok, én meg pattogok a trapézon ki-be.
- Igen, emlékszem, én is ott voltam a kötélrángatók között!
- Egy darabig kultúráltan ment a dolog, később a húzás után már csak elengedtétek a kötelet, tehát sebesebben kellett bejutni a hajóba. Végül is ez jól ment. Nagyon szerettem trapézolni meg spinnakerezni. Volt abban kihívás! Csak a kormányosokkal az a baj, hogy néhány év alatt az ember ezen-azon összerág velük.
- Vagy éppen abbahagyják, amikor a legjobban megy!
- Az meg a másik! Akivel a legjobban kijöttem abbahagyta, mert családilag lett feszített programja.
- Eleged lett a kétszemélyes hajókból?
- 1983-ban már volt szakedzői képesítésem, és aledző lettem a klubban Horlay Béla mellett. Aztán a következő évben ő átvette az agárdi Medoszt és a kétszemélyes hajók felkészítését, én meg vittem tovább az Alba Regiát és az egyszemélyesekkel foglalkoztam. Elkezdődött a főállású pályafutásom. 1985-1986-tól én lettem a Finn osztályedző. Jártam a világot Szilvával, Farkival, Zsombival (Szilvássy, Litkey, Majthényi). Lett némi rálátásom, ami segít, hogy az ember érdemben tudjon hozzászólni. 1989-ben úgy éreztem, hogy újra kéne egy kicsit csónakázni is. A sok motorosban ülés butítja az embert, és edzőként sem volt mindig sikerélményem a nemzetközi mezőnyben. Nem jutottunk előrébb. Gondoltam, mi lenne, ha bentről is nézném ugyanezt. Hátha új intuíciók alapján még valami az eszembe jut. Vagy legalább meg tudom érteni a hivatkozásokat, hogy ezt nem csináljuk, meg azt sem. Így aztán újra kezdtem esni, kelni, hemperegni a Finnel. Némi idő múltán, itt Agárdon a nekem való középszelekben kezdtem odaérni. Időközben a klub átalakult Corvinbank Egyesületté, akkor már nem edzőként, hanem ki tudja miként, kezdett az összes ügy rám tartozni. Ott volt a válogatott keret, a klubban pedig felnőtt emberek vitorláztak, meglehetősen kusza szabadidővel. Rájöttem, hogy egyszerűbb egy-egy embernek finnezve edzést tartani, mint motorosból. Így edzőpartner is vagyok és mégsem egyedül tekereg a vízen. Jövök motorossal ha valami új felszerelés van, vagy ha határértékes az időjárás illetve, ha sokan vannak. Lassan eljutottam odáig, hogy gyenge és középszélben nem mindig rohannak el mellettem az ellenfelek. Nyilván hatos szélben ez a nyolcvannéhány kilóm meg az ötven év már nem tigris.
- Tíz éve már veterán versenyekre is járhatsz!
- Igen, ez távlati cél volt, aztán a folyamatos öregedés megoldotta. Ezzel párhuzamosan Pay'r Egonnal elkezdtem 22-es cirkálózni is. Az olyan pihentetőbb hétvége. Nehogy az ember valamikor már hazaérjen! Ebből következően most már időnként az Adrián is van egy-egy kanyar, de azért az igazából nem vonz. Ez a "mereven nézek előre és a távolban egy sziget közeledik" még nem nekem való. A három fürdőszoba, meg az árbocba tekerhető grósz látványa sem tüzel igazán.
- Visszatérve Agárdra, ha a telepre beesik egy sportoló formájú ember, akkor te hamar hajóba tuszkolod!
- A juniormezőnyt sikerül nyolc-tízes létszámon tartani, ami manapság jó eredménynek számít.
- Plusz visszarángatod az öregeket, még ha korábban eveztek is.
- Azt gondolom jó néhány ilyen vízforgatóból képzett vitorlázó lett, és nem is mennek rosszul. Nagyhajóban is megállják a helyüket, de a Finn a fontos. Szerintem kellenek a feltörekvő titánok mellé az idősebb, egyszer-egyszer odakoppintósak is. Ezért szoktalak benneteket is zaklatni, hogy ha van egy kis időtök, csusszanjatok a csónakkal. Ezt ti nem felejtettétek el és tőletek is lehet látni valamit. A Laurel Kupa (50 év felettiek Finn versenye Agárdon) is ezért született, hogy lássuk a legendákat, ahogy a vízen csapatnak. Eddig rendeztem, de tavaly fordult a kocka és már beszállhattam én is.



- Hány órát dingizel egy évben?
- Most már kevesebbet. Három-négy éve megvolt az ötszáz órám, most már kevesebbet. Ebből kábé kétszáz volt a verseny, a többi edzés.
- Mostanában mennyivel vagy kevesebbet a vízen?
- Úgy nyolcvannal.
- Hu, de visszavettél! Visszatérve a telepre. A klub tíz év elteltével visszaváltozott Alba Regiává, és te csinálsz szinte mindent.
- Igen, hát gépészkedünk befektetéses ügyekben, de elég nehéz pálya. Az alapműködéssel rendben elvagyunk, csak továbblépni nehéz. Szép kihívás ez, mert lehet autót is javítani, meg utánfutót hegeszteni, villanyt szerelni, meszelni és csövet javítani, ami tetszik.
- A legjobb akarat mellett is ez toldozás-foltozás. Meddig mehet ez így?
- Az Önkormányzat a klubházat használatba adta, még van belőle vagy huszonhat évünk. Voltak már tervek az átépítésre, csak a befektetők valahogy meghátráltak. Ehhez vagyok én kicsi. Már nincs a háttérben építőipari vállalat, csak sportklub vagyunk.
- Akkor miért Alba Regia?
- Hát lehetne bárki névadó szponzor évi két és félmillió forintért! Talán nem is járna velünk rosszul, mert az egyesületi eredményességi rangsorban mindig beférünk a tíz legjobb közé! Még így hányattatott sorsúként is. Vannak ügyes fiatalok, és egy olyan középkorú generáció is, aki már visszatért a vízre, a gyerekeik pedig elkezdtek optimistezni.
- A te saját két gyereked, Bence és Máté?
- Az én gyerekeim most főiskolai zűrzavarokban indulnak. Tavaly a Magyar Bajnokságon azért mindkettő jelen volt. Egyik meg is vert, másik meg mögöttem jött várva az alkalmat, hogy mikor tud legázolni. Júniusban Finn Eb lesz Balatonföldváron, arra talán összeszedik magukat.
Az a lényeg, hogy gyarapszik a fiatalok száma. A 4.7-es Sikló jó ötlet volt annak idején, mert az mára Laserré alakult át. Azt még a gyerekeim kiskorában találtam ki, hogy a Laser 4.7 mintájára mi is vezessük be a kisebb vitorlázatú Siklót, hogy annak, aki hamar megnő az Optimistből legyen hová továbblépni.
- Azt te találtad ki?
- A Laser könyvben láttam, hogy van ilyen, és elkezdtem megfelelő árbocot és vitorlát csinálni a Siklóinkhoz.
- Bea is azért lett igazgató a Velencei-tavi Vízi Sportiskolában, hogy valamivel közelebb legyen a lökött férjéhez, aki úgysem jön haza sűrűn a telepről?
- Nem hiszem. Sportszervezői diplomája van, és szeret szervezni. A Sportiskola pedig érdekes feladat. Csak ez a magyarországi falba ütközős, ez komoly kihívás. Elvileg mindenki mindent támogat, de azért inkább kórházat építsünk mintsem sportolnának a gyerekek. Itt a tó környékén az is egy probléma, hogy elsősorban fociznak, kosaraznak, meg effélék. Nehéz a gyerekeket rávenni, hogy eljöjjenek ide lapátolni vagy vitorlázni. Biztos egyszerűbb pályát építeni, mint kihasználni a meglévő tavat. Én elhiszem, hogy a vitorlázás drága sport, de a cigarettát sem adják ingyen! Végül is minden szülő eldöntheti, hogy mire költ. A jobb módúak meg. Soknak nem tűnik fel, hogy az Audi azért van beszámozva, hogy lehessen eggyel kisebbet venni, és akkor már mögé köthető egy komplett Finn dingi. A különbözetből bőséggel kijön.
- Voltál elnökségi tag is a Vitorlás Szövetségben. Szeretted azt csinálni? Volt értelme?
- Vannak szép, meghirdetett tervek, de a végrehajtás elég nehézkesen megy. Olyan langyos. Valahogy megy a szekér, megint készülünk az olimpiára, teszünk is bele pénzt, ami szerintem nem elég. Annál azért több, mint ami eddig volt. Dolgozik mindenki a maga módján, de a hatékonysággal azért vannak problémák. A javak koncentrálásával.
- Nem hiányzik hogy az elnökségben tegyél a nagy egészért?
- Én jelenleg jól elvagyok azzal, hogy a kis szemétdombot üzemeltessem. Nem biztos, hogy a nagy szélmalomharchoz sok kedvem lenne. Amikor ott voltam sem éreztem úgy, hogy érdemben bele tudnék folyni az ügyekbe. Nem kell mindenkinek elnökségben vagy bizottságban ülnie. Ha a saját helyén mindenki jól elvégezné a maga dolgát, akkor előrébb lehetne jutni.

Ruják István
Fotó: Illés Dávid